Egyszer mindennek eljön az ideje...6

Kate sosem volt egy nagy térképész. Nem csoda hát hogy eltévedt. Körbe-körbe nézett, próbált eligazodni , de nem sok sikerrel. Egy turistacsoport vette körbe, és egyre csak sodorták egy tér felé. Nagy nehezen kivergődött a tömegből, és szétnézett. Na hát most sem volt jobb helyzetben. A tér közepén egy félkörben emberszobrok voltak, középen egy hatalmas oszlopon pedig egy angyal állt. Az angyal egy hosszú, fákkal szegélyezett útra nézett, így Kate a szívét követve elindult arra. A macskaköves sétányon lépegetve emlékek törtek fel benne. Eszébe jutott az eset, amikor Castle először kotnyeleskedett mellette. Az a mosoly... És az  a sok közös megpróbáltatás ... hát igen, Kate könnyei hullani kezdtek.Leült egy padra, majd utat engedett a vágyinak, és elsírta magát. Nem tudta miért történik ez vele... Miért ment el a férfi minden magyarázat nélkül...
Ahogy ott ült és rázkódott a sírástól, egy mosolygó arcú, ég kék szemű, szőke hajú kislány ült le mellé.
-Miért sírsz?-kérdezte kedves hangon.
-Mert... mert félek.-felelte Kate .
-Mitől?
-A jövőtől. Attól hogy mit hoz a sors. Attól hogy...
-A szerelemtől.Ugye?
-Igen.
-Tudod szerintem ma este gyönyörű lesz a város. A csillagok azt súgják... Menj le a vízpartra, és hidd el, minden meg fog oldódni! Most csak foglalkozz magaddal egy kicsit. A múltaddal, az emlékeiddel.
-Mennék én, de azt sem tudom hogy hol vagyok, vagy hogy merre van a part..
-Ó hát nagyon egyszerű...Magyarországon vagy, Budapesten. Ha itt felszállsz a villamosra, az a partra visz. 
-Nagyon szépen köszönöm.-mondta Kate, majd megölelte a kislányt, aki hirtelen eltűnt.

Kate követte az utasítást, és este, amikor felkapcsolták a fényeket, felszállt a villamosra. Amikor leszállt, és meglátta a város szívét. belül nagy melegség töltötte el a szívét. A víz békésen morajlott, a folyó két partján pedig az épületek kivilágítva pompáztak. Fölsétált egy hídra, és onnan nézte a tájat.
A kislány szavai csengtek a fejében.Belegondolt abba , hogy mennyire fájt neki az hogy elveszítette az édesanyját, Elképzelte ahogy Rick mögé áll és átöleli. Elképzelte azt hogy ők ketten újra rendben lesznek. 
Mint egy varázsütésre, valaki hátulról mögé bújt, átölelte, és egy lágy csókot lehelt a nyakára. Kate anélkül hogy hátrafordul volna megszólalt:
-Miért mentél el?
-Mert időre volt szükségem.
-Mennyire?
-Ennyire. Több nem kell.
-Hogy hogy ide jöttél?
-Anyám és az apám itt találkoztak, ezen a hídon.
-Hogy találtál meg?
-Kijöttem nosztalgiázni... megláttalak..
-Szeretsz még egyáltalán?
-Szeretlek, csak egy ideig féltem hogy már kialudt a tűz... De az ittlétem alatt rá kellett jönnöm,hogy nem tudok nélküled élni.. Jaj drágám, úgy szeretlek!
-Én is téged! Úgy féltem hogy elveszítelek. Ostobaság volt eddig várnom.
-Kate, kérlek egyere el velem valahová.
-Veled, bárhová.
Majd kézen fogva elsétáltak az éjszakában.